Igy másba szálltam át az első körből, kevesebb hely van kerítve e mással s annál több fájdalom, mely jajba föltör. Itt Minos, szörnyü fogcsikorgatással áll, bűnt kutat, szélén a bemenetnek, itél, parancsol, farkcsavargatással. Úgy értem, hogy akik bűnre születnek, elébe jutva, bűnüket kihírlik, s ő, ismerője minden csunya tettnek, nézi, pokolnak mely helyére illik és annyiszor csavarja körbe farkát, ahányadik pokol, bünére, nyílik. Mindég előtte népet látni tarkát s mind hozzá sorban itéletre tart, szól, hall, aztán útra készíti sarkát. "Ó, te, kit befogadt e szörnyü part" - szólt Minos, amint közelébe jöttem, pihentetvén a szörnyü hivatalt, - "lásd, hogy jutsz beljebb s kibe bízol itten? Ne csaljon az meg, hogy a kapu széles." És szólt vezérem, ki sohase retten: "Mit zúgsz? Nincs szavad útja végzetéhez: igy akarják ott, ahol szigoru törvény, bármit akarnak - és többet ne kérdezz!" Most kezdődött a mélységből kitörvén hallani jajgatás; oly helyhez értem, hol ezer hang sírt, a fület gyötörvén. Most minden fénytől néma helyhez értem, mely, mint a tenger a viharba', zúgott, mint tenger, zúgott, ellenséges szélben. Pokol szélvésze, mely sohase nyúgodt, itt örvényében vitt sok béna lelket s gyötörve őket és forgatva búgott. Mihelyt csapatjuk az ürhöz közelgett, vad jajgatásba tört ki s káromolva Istennek örök erejét, kesergett. Megtudtam, hogy olyanra háramolna e büntetés, ki vétkezik a húsban és kéjt keres, bár abból kára volna. S mint madarak, ha hűvös és borus van, telt tág csapatban szállnak, seregélyek, úgy itt e szélben, zordban, háborusban, fel és le, tél-túl leng a sok rossz lélek s mind tudja jól, hogy többé - nem nyugalmat, de még csak egy kis enyhülést sem ér meg. S mint búsan szólva szállnak őszi darvak légben magukból hosszu sort kötözvén: úgy sírtak itt ez árnyak únt siralmat, a mondott forgatagban szállva görbén. És én kérdeztem: "Mester, kik lehetnek, kiket úgy ostoroz e szennyes örvény?" És ő felelt: "Vezére e seregnek, amelyről benned tudni kelt kivánság, császárnője volt soknyelvű tömegnek. Míg élt, a bujaságnak járta táncát, s ezért rendelte: »illik, ami izlik«, hogy életének kisebbítse gáncsát. Ez Semiramis, akit tudniillik férje Ninus hagyott a trónon hátra, merre ma szultán birodalma nyílik. Ott jő, kit Aeneásért ölt a máglya, mert holt Sychaeus ellen élni lázadt, utána jő a kéjes Kleopátra." Ott volt Heléna, ki miatt csatázott ádáz kora, ott volt a nagy Achilles, kit végre is szerelme leigázott. Láttam Párist, Tristánt s megannyi híres árnyat ujjal mutatva, mint kinek szerelme miatt lett halála véres. És hallva sorban hogy nevezi meg költőm a régi daliákat, nőket, érzém, szememben részvétkönny remeg. És kezdtem: "Mester, ama szeretőket hadd szólítsam meg, kik ott messze járnak s úgy látszik, a szél viszi könnyen őket." S felelte: "Lesd ki, mikor erre szállnak, és kérjed ama szerelem nevében, amely röpíti őket - erre várnak." Mihelyt a szél közelre hozta szépen, szóltam hozzájuk: "Ó, szomoru lelkek, jertek felénk, ha Más se tiltja épen." Miként a gerle, melyet vágya kerget, száll egyenest a légen át az édes fészek felé s szárnyat vigan emelget: úgy e szerelmi pár felénk a vészes légben elválva Dido csapatától hálával jött a részvevő beszédhez. "Ó, jóságos lény, nyájasszavu, bátor, ki eljössz égő legünkbe a földről, amely még nedves vérünk bíborától: ha nem volna imánk az égi körtől elzárva, kérnők, legyen béke rajtad, ki szánod a kínt, mely ajkunkra föltör. Hallani vágysz vagy szólni akar ajkad? beszélünk mi, vagy figyelünk igédre, amig a szél, mint most egy percre, hallgat. Ott születtünk, ahol a partvidékre leszáll a Pó és a tengerbe tér meg, hogy társaival békét lelne végre. Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg, társamat vágyra bujtá testemért, mely oly csúf halált halt - rágondolni félek. Szerelem, szeretettnek szörnyű métely, szivemet is nyilával úgy találta, hogy látod, itt se hágy keserve még el. Szerelem vitt kettőnket egy halálba, ki vérünk ontá, azt Kaina várja." A gyászos pár ily szavakat kiálta. S míg hallgaték e gyötröttek szavára, lenéztem s ajkamon kitört a sóhaj s a költő kérdé: "Szivedet mi vájja?" S felelvén néki, mondtam ekkor: "Ó, jaj! Hány édes gondolat vihette őket a kínos útra, mennyi titkos óhaj!" S újra megszólítám a szenvedőket s kezdém: "Francesca, bánatod reám oly érzéseket hoz, hogy a könny erőtet... De mondd: a sóhajok korában Ámor hogyan lett megismerni bátorítód, minő az édes vágy, a kétes mámor?" És ő felelt: "Nincs semmi szomorítóbb, mint emlékezni régi szép időre nyomorban: ezt jól tudja bölcs tanítód! De ha oly nagyon vágysz ismerni dőre vágyunk csiráját, úgy teszek, habozva, mint aki szól és sír hozzá előre. Egy nap, miketten, egy könyvet lapozva, olvastunk benne Lancelotto rejtett szerelméről, nem is gondolva rosszra. Szemet ez gyakran szememen felejtett s arcunk az olvasásba belesápadt; de főleg egy pont lett, amely megejtett. Szent mosolyáról olvasván a vágynak, mely csak egy csókra szomjazik bolondul, ez, aki tőlem többet el se válhat, ajkon csókolt, remegve izgalomtul. Igy Galeottónk lett a könyv s irója. Aznap többet nem olvasánk azontúl." Amíg az egyik lélek ekként szóla, a másik zokogott, hogy úgy éreztem mint akinek elhal egész valója, és mint valami holttest, földre estem.