Ha úgy érzed, végre igazán szeretsz,

Nincs visszaút, semmit se tehetsz,

Mert a szerelem lelki béklyó,

Mely bár börtön, úgy érzed, jó.

Szereted minden lelkes szavát,

Elolvadsz, ha látod mosolyát,

Boldog vagy, ha vele lehetsz,

Nincs visszaút, semmit se tehetsz.

Ám egyszer minden elvész,

Érzelmedet csökkenti az ész,

De felejtésért könnyel fizetsz,

Ezek után bármit hihetsz.

Kihal belőled minden érzés,

S felmerül benned a kérdés,

Ha egyszer igazán szerettél,

Boldogtalanná mi okból lettél?