rásműveket nem hagyott hátra, róla szerzett ismereteink forrása négy szerző: Arisztophanész, Xenophón, Platón, Arisztotelész. Tanításalt élőszóban, hallgatóságával vitatkozva fejtette ki. Filozófiai módszere az általánosító érvelés volt, ennek során jutott el az általános definíciókhoz. A beszélgetőtársakat naiv kérdésekkel vezette rá arra, hogy valójában nem is tudják azt, amit tudni vélnek. Naivitása azonban látszólag ironikus volt (hiszen, mint a kérdve kifejtő módszer alkalmazója, pontosan tudta, hová akar kilyukadni), valójában azonban az emberekben meglévő helyes gondolatok megszületésében résztvállaló filozófus-bábamester volt. Hite szerint ő ugyanúgy segítette világra az emberekben lévő "jó"-t, és helyes gondolatokat, mint ahogy bábamester (szülész) édesanyja az újszülötteket. Szókratészt nem a természettudomány vagy a természetfilozófia, hanem az erkölcsfilozófia kérdései izgatták. Erkölcstana racionális: az erény a jónak ismerete, és ebből következő cselekvése, egyedül ez tehet boldoggá, aki tehát nem a jót cselekszi, magát teszi boldogtalanná. Aki a rosszat cselekszi csak azért teszi, mert nem ismerte a jót. Ezért kell rávezetni az embereket ama, hogy hamis képzetek és értékek világában élnek. Ezzel azt mondja, hogy van abszolút jó, szép és igazságos, ezeknek a megismerésére kell törekedni, és lehet is, mert ez a jó és igazságos, megismerhető. Szókratész már nem a természet és a társadalom kialakulásának kérdéseivel foglalkozik, mint elődei, hanem az ember boldogsága érdekli elsősorban. Ez a válságba jutott polisz és a hellenizmus filozófiájának lesz majd központi kérdése. Jellemző módon az athéni demokrácia bírósága istentagadás és a fiatalság megrontásának vádjával halálra ítélte, s a börtönben kiitta a méregpoharat.